Hogyan tegyük pokollá mások életét?
Még sok éve történt - nem sokkal azután, hogy elkezdtem dolgozni a debreceni bőrklinikán. Egy pikkelysömörös fiatal-középkorú nő került az osztályunkra. Az ő történetét mesélem el.
A hirtelen kezdet
Tünetei viszonylag hirtelen kezdődtek, testszerte jelentkeztek a psoriasis tünetei, rövid idő alatt nagy, hámló plakkok lepték el a testét.
Ez persze elkeserítette, de a legrosszabb még ezután kövekezett. Némi szünet után visszament dolgozni az üzembe. Az első rémes tapasztalat az volt, hogy mindenki tanácsokat adott. El lehet képzelni, hogy milyen az, amikor több tucat ember - aki egyébként nem is pontosan tudja, mi ez a betegség - tanácsokat osztogat; minden egyes alkalommal, amikor átöltöznek és zuhanyoznak munka végén. Először udvariasan próbálta meghallgatni munkatársait, aztán egyszer csak nem bírta tovább, és inkább úgy döntött, nem tisztálkodik a többiekkel, hanem úgy, ahogy van, munkásruhában hazamegy.
Felszállt a buszra, ahol persze megint csak megbámulták és összenéztek a háta mögött. Nem csoda: piszkos munkaruhában, a kemény fizikai munka izzadságszagával, a ruha alól is kilátszó hámló plakkokkal feltűnést keltett a buszon.
Egy idő után ezt sem bírta tovább, nekiindult gyalog a hazafelé vezető több kilométeres útnak. Nyári hőségben és téli hidegben egyaránt, pedig már a 8 óra kemény fizikai munka után alig állt a lábán. (Az tudja igazán értékelni, aki tudja, hol van a konzervgyár Debrecenben))
Persze lelkileg és fizikailag is kikészült, a kezelését sem győzte rendesen végezni - így került végül kórházba.
Az emberek nagy része toleránsnak és megértőnek tartja magát. Miért nem akad mégis egy ilyen konkrét esetben legalább néhány, aki valóban segít elviselni egy munkatárs sorsát?
